2016. szeptember 8., csütörtök

Jó reggelt kívánok ...

Jó reggelt kívánok ... csicsergik a madarak minden reggel 7 órakor Csíki Réka ablakán. Tudni kell, hogy a házban 3 nagy szoba, nekünk a lányoknak, illetve 1 kisebb Attilának, de mivel a nem kívánt lakótársak is nálunk laknak én úgy döntöttem, hogy Csiki Rékához költözöm, meghatározatlan időre. Azt gondoltam, hogy jó buli lesz, teljesen addig nyugodtan alszom, amíg nem érkeznek meg a kismadarak az ablakunkhoz. Tulajdonképpen semmi bajunk nincs a madarakkal, szeretjük, ha csicseregnek, gyönyörűek, színesek és édesek, csak valami miatt szeretik az ablakot ütögetni és ezt nem értjük. Megérkeznek és 1 órán keresztül kopácsolják az ablakot. Persze, elzavarja őket az ember, de igazából, amire vissza mászunk hálós ágyunkba, ismét ott vannak. Aztán úgy döntünk, hogy kelljünk fel. Így kezdődnek a napjaink Beninben, Kétou városában. 

                
Ébredés után a lányok munkába mennek, felveszik a doki ruhát és ők lesznek a város nevezetességei. Igen, pontosan. Szerintem többször tudattuk a helyiekkel, hogy Mesi és Csiki Réka szülésznők és nem orvosok, még is a klinika váróterme tele van idős nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel. "Csak egy pillantást vessenek ránk" - mondják. Aztán sajnálattal kell közölniük az emberekkel, hogy bár működik az ECO gép, mi még sem látjuk a máj betegség részeit.
Nem baj, ők valamilyen szinten elégedetten hagyják el a klinikát, hiszen fehér ember vizsgálhatta őket. Kedves Réka és Mesi, ismét büszkék vagyunk rátok!

Az én programom még nem indult el, az iskola csak októberben kezdődik, de már is izgatottan várom az egészet. Igazából arra számítottam, hogy megérkezem és majd a helyi iskolában angolt tanítok, kézimunkával fűszerezve. Nem lesz nehéz, gondolván bemegyek az osztályba, előveszem az otthon összegyűjtött eszközöket és dolgozunk, játszunk, tanulunk. Igen ám, de közben kiderült, hogy egy osztály létszáma minimum 60, előfordul a 80 gyermek is. Nem is tudom minek nevezzem. Először sokkot kaptam és azonnal rendezkedni kezdtünk és arra kértük a helyi szervezetet, hogy keressünk kisebb csoportokat. Nem tartott sokáig az ijedség. Eszembe jutott, hogy nem azért jöttem, hogy az otthoni normáknak megfelelő módon tanítsunk, miszerint nekem kényelmes legyen, azért jöttem, hogy adjak és, ha ez esetben 80 gyereknek kell énekelnem, akkor annyinak fogok. Pár héten belül már a gyerköcőkkel megélt élményről is beszámolok.
Ezeknek a gyerekeknek egy kézfogás is sokat jelent. A minap, pontosan hétfőn a klinika megnyítóján lehetőségem volt jó pár gyermekkel eltölteni több órát is. Természetesen nem értjük egymás nyelvét, de mégis megértettük egymást. Pillanatok alatt egymáshoz nőttünk. Legkedvesebb élményem egy pici lány volt, aki valamilyen úton módon a kezembe került, sírdogált, szundított, kacagott a kezemben legalább egy órán keresztül. Nem mondom, élveztem, viszont egy idő után szerettem volna tudni, hogy kié a kislány, kinek kell visszaadni. Komolyan mondom egy Sherlock is kevés lett volna kideríteni, na mondom semmi baj, viszem haza - ez a kislány gyönyörű, ha nem lenne fekete még hasonlítana is rám, hiszen olyan volt mint egy Mishelin bábú, a kicsi pocakja, karja, combja - minden egybe. Aztán valahogy elkerült valakihez, nem vagyok meggyőződve arról, hogy az édesanyjához. De nem feltétlen baj ez, az itteni életnek ez egy velejárója, észrevételeim szerint itt a gyerekek nem csak a szülőkkel nőnek fel, hanem a szomszédokkal, az utcával együtt, közösen. Ha vacsora van az egyik háznál, nem küldik el a gyerek sereget, úgy tartják, ha jut 10 embernek, akkor már jut 15 embernek is. Ez az, amin érdemes elgondolkodnunk nekünk a fejlettebb társadalomnak.
Ma este mi is gondolkodunk, a többiek egy hideg sör mellett, amit a "boltból hoztunk" én meg a Siklódról kapott Dávid Várás "Nyugalom" teám mellett.







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése