Tolmácsot a tolmácsnak

Pár évvel ezelőtt egy amerikai barátnőmmel utaztunk Segesvárról Kolozsvárra. Értetlenül állt a helyzethez, amikor elkezdtem gondolkodni egy román társalgás közepette, valamelyik szón akadtam fel. Nem értette meg, miért van az, hogy 20 kilométerrel a szülővárosomtól valami más nyelven kell beszélnem. Valóban furcsa lehet ez a szituáció főleg egy olyan embernek, aki egy olyan országban él, mint Amerika. 

Ma délben Joseph arra kért bennünket, hogy készítsünk egy kis reklámot a klinikának. Plakátot készíteni nehéz, hiszen színeset nyomtatni csak a fővárosban lehet. Videót vágni? Egyrészt ezek az emberek nem követik a Youtube csatornákat, másrészt internet hiányában fel sem tudnánk tölteni. Nekünk nem is kellett ezen gondolkodni, a feladat az volt, hogy körbe járjuk a környező falvakat és az ők kíséretükben mutassuk meg magunkat. Elindultunk tehát, autóval mentünk körülbelül 3 percet az első faluig, kiszálltunk, várni kezdtünk - egyébként azt meg kell jegyeznem, hogy ebben az országban a várakozás a legelterjedtebb munkakör. Leültünk egy magtár tornáncára, jobban mondva leültettek, kicsit olyan volt, mint otthon, amikor vendégség alkalmával, ha kell, hanem enni meg inni kell. Leültünk és ismét vártunk. Gyűlni kezdett a nép, kicsik és nagyok, elsősorban anyukák érkeztek, szinte már mindenki ott volt, de még mindig nem kezdődhetett el a reklám, aztán megérkezett a főmuki, akiről kiderült, hogy a tolmács. 

Nem több, mint 5 kilóméterre tőlünk már teljesen más nyelven beszélnek. Ők voltak a nago törzs és nagoul beszéltek. Sok mindenben különböztek ezek az emberek, azoktól akikkel ebben a városban találkoztunk. Itt minden nőneműnek, legyen az akár kisbaba, már fülbevaló volt a fülében. Mindkét szemük alatt volt egy függőleges vágás. És már a kislányoknak is tetovált szemöldökük volt, így leírva biztosan megbotránkoztatónak tűnik, de számukra ez olyan lehet, mint nekünk konfirmáció alkalmával úrvacsorát venni. Gyönyörű gyerekek voltak és nagyon féltek tőlünk. Többen közülük ránk néztek és elgörbült a szájuk. Lerítt róluk, hogy egy nagyon kicsi falucskában születtek és nőttek fel. A fiúk chili paprikával játszottak, bicikli gumival és egy kis kecskével. A lányok a náluk kisebb testvérekre figyeltek, a nagyon kicsi gyerekek meg még anyjuk hátán voltak, csendben. Sírás NINCS. 

Találkoztam egy nagyon fiatal anyával, akinek olyan 7 hónapos kisbabája volt, amilyet én még sosem láttam és, aki készségesen ajánlotta fel, hogy vigyem el a fiát. Megjegyzem, nem ő az első nő, aki azt mondja, hogy vigyük Európába a gyerekét. Sima ügy itt egy fehér nőnek családot alapítani, szenvedni sem kell. Férjet más kerít, gyereket meg lehet kapni akárhol. És ezzel nem azt mondom, hogy ezek a nők nem szeretik a gyermekeiket, mert igen! Ezek a nők nem teszik a kicsit babakocsiba, kiságyba, járókába. Ezek a nők pár napos koruktól kezdődően 2 éves korukig a hátukon viszik a kicsiket, mindössze csak olyan jövőt szeretnének nekik, amit ők nem kaphattak meg és előreláthatólag a következő generációk sem kapják meg. 

A lányok megvizsgálták az ottani kismamákat, vérnyomást mértek és lázat próbáltak mérni. Nagyon sok ember malária gyanús, sajnos ellenszerre pénz nincs. 

Attila és én játszottunk az én kis izmos szerelmemmel, beszélgetni próbáltunk a helyiekkel, bár úgy érzem hamarabb megtanulok jelelni, mint a helyi nyelven beszélni. 

Benin 1960 óta független ország, előtte francia gyarmat volt, innen maradt fenn a francia nyelv, mint hivatalos nyelv. De ettől eltekintve az ország 70 százaléka más nyelvet beszél, köztük fon, yoruba, adja, bariba és egyebek. Ezért van az, hogy néhány fontos eseményen, egy ember beszél, másik ember tolmácsol, egy tolmácsnak, hogy az is tolmácsolhasson valakinek, aki majd körbeírja a köznépnek. 

Csodálatos egy ország, színes, titokzatos, néha félelmetes, de mégis barátságos és ma ebben a sokoldalú országban a mi lányaink ismét segítettek világra jönni egy 3500 grammos kisfiúnak.