Első foglalkozásom 

Szombat reggel mindannyian próbáltuk tolni az ébredést és minél többet aludni. Mesi ébredt a legkorábban, majd követtem én, Csiki Réka, Attila már csak az akció végén jött ki.

Az akció a következő: 9 óra 28 perckor megérkezik Joseph és elmondja, hogy elfelejtett szólni, de ma reggel 9 órakor a gyerekek összegyűltek, hogy találkozzanak velünk a klinika udvarán. Tudtam, hogy a klinika udvara nem egy 50 méteres távolság a várostól, ahová a kicsi gyerekek csak úgy átsétálnak, csak azért, hogy találkozzunk. Foglalkozást kellene tartani, csak mivel utolsó utáni percben szóltak, így kitalálták, hogy ez csak egy randi. Először dühös voltam, szeretek felkészülni a foglalkozásokra, mindent előkészíteni, leírni, gyakorolni. Ezekkel a gyerekekkel nem tudok beszélgetni, játékot magyarázni, azt sem tudtam hány évesek vagy mennyien vannak. Vettem egy felfújható labdát magamhoz, vízfestéket, ecsetek, lapok, matricák és lufik. Nagyon gyorsan elkészültünk és mentünk a klinikára, a lányoknak sürgősségi esetük volt, egy méhen kívüli terhességet vizsgáltak. Olyan gyomorgörcsöm volt, mint első nap az iskolában anno 20 éve.

 Amikor megláttam őket, ők még jobban meg voltak szeppenve, mint én. Na, mondom oké, semmi baj, üljünk le. A klinika egy félre eső részén filagória szerűség alatt szőnyeg volt terítve. Elsőnek leültem én, aztán utánam hullottak ők is. Egyik a másikra ült, csak, hogy minél szorosabban üljenek körénk. Én beszéltem, többnyire angolul és magyarul, ici – picit franciául. 11 gyermekem volt, a legkisebb Miracle 3 éves volt, a legidősebb Casio 15 éves. Otthon 15 évesen friss gólyának számítanak, nem ülnek le festeni, énekelni és játszani. Casio igen. Valószínűleg újdonságnak számítottak azok a dolgok, amiket mi nyújtottunk számukra. Minden gyermek elé letettünk Attilával egy doboz 12 színű vízfestéket egy vastagabb ecsettel és egy darab papírral. Feladatuk az volt, hogy kezüket fessék meg és pecsételjék le a saját nyomatukat. A nagyon száraz bőrük és a meleg miatt, amire végére értek a festésnek, a festék a kezükön megszáradt, de kitartóan kenték újra és újra. A kicsik féltek, néztek rám, kicsi bátorítást kértek.

 Aztán festettek, több színt kipróbáltak, amik a sötét bőrükön nem ugyanazt tükrözték, mint a lapon, ezért amikor a tenyerük a laphoz ért, majd kész lett a mű, nagyra nyílt szemekkel bámulták és büszkén írták rá a nevüket. Igen ők, a 4 éves is ráírta a saját nevét. Élvezték a festést ezek a gyerekek is, csakúgy, mint otthon. A legnagyobb meglepetést az egyik legkisebb kislány Nina okozta, aki 3 éves és végig egy rongyot fogott a kezében. A mi gyerekeinknek is van otthon rongyi, amivel alszanak, sétálnak és, ami megnyugtatja őket. Ninának is volt egy kicsit már barnuló géz darab, amit a festés végén arra használt, hogy végig törölje a vízfestékes doboz elkenődött részét, hogy majd tisztán csukja össze. Ezt látván picit féltem közölni velük a rossz hírt, mi szerint ezeket az eszközöket nekem össze kell szedni, hogy más gyerekek is használhassák, de nem volt kérdés, sírás vagy rívás, mindenki összecsukta, megmosta az ecsetét és szó nélkül visszaadta.

Az itteni gyerekek nagyon szeretnek énekelni, játszani, mondókázni. A kis csoportomban a gyerekek nem ismerték egymást, ám a legkisebb is bátran próbálta énekelni az aznap tanultakat. Úgy érzem, hogy játék és eszköz hiányában a tanítok, az anyukák nagyon sokat énekelnek nekik éppen ezért nem félnek felállni és énekelni, sőt, ha mi éneklünk nekik, bármilyen nyelven azt is türelemmel, sőt nyitott szájjal és füllel hallgatják, lehetnek 3 vagy akár 15 évesek.

Egy pár találkozás után azt hiszem, hogy látom az értelmét az otthoni oktatási rendszernek, ami néha felháborító is tud lenni. Mindennek megvan a miértje, itt nincsen meg minden, így itt csak a miértek vannak. Válaszok sincsenek. Csak azok láthatják, akiknek volt részük a fejlettebb nevelés alapjait megélni. Ők nem tudják, hogy a festés, varrás, ragasztás finom motorikát fejleszt, a mesék szókincset bővítenek, a kocka kirakása kreativitást és összpontosítást követel. Még, ha tisztában is lennének ezekkel, akkor sem biztos, hogy lenne rá eszköz vagy lehetőség. Legyen az felnőtt vagy gyermek, egy dolog világos, mégpedig az, hogy ha tanulnak, akkor kitörhetnek! Akkor valami jobbhoz jutnak, valamihez, amit ők nem ismernek, de tudják, hogy jobb!

Mondhatnám, hogy hasonlóképpen vagyunk mi is otthon, mi is vágyunk a nyugati normák felé, de azzal a különbséggel, hogy mi tudjuk, mi van nyugaton. Nekünk van tévénk, internetünk, magazinjaink, beszéljük a nyugat nyelvét, és ha nem mi, akkor a google fordító. Nekünk van okos telefonunk, sőt már van Google Earth is, ami pillanatok alatt akár egy távoli barát kertjébe repít, legalábbis virtuálisan. És amíg mi az okos telefonunkon pokemonokat keresünk, addig ezek az emberek a lehetőséget keresik, hogy valahogy többhöz jussanak, valahogy többet tanuljanak.

A sok mosoly, ajándék, adomány és gondolat megérdemelt egy kis videót, még akkor is, ha az eléggé kezdetleges. Még egyszer és még százszor köszönjük a sok – sok segítséget!