2017. március 19., vasárnap


Kétouban jelen pillanatban 24 fok van és esik az eső. Megérkezett az esős évszak, ami hetekig tartani fog, hűvös van és fáznak. Én is fázom, sőt szerintem mind a négyen fázódunk még itthon eleget. Ma reggel úgy ébredtem, hogy a kötött kinti zokni még rajtam volt. Néhány héttel ezelőtt ezt vártam, hogy fázhassak, na most már csak azt tudom mondani magamnak, hogy ha bicikli kellett, akkor hajtsa kedves Réka. Hajtom is, a család és a barátaim meleg szeretete minden hideget felülír, nem is beszélve a fodrászról, a manikűrösről és egy jó arckezelésről. Vártam, hogy a hiányérzetet is felülírja valami, azt a hiányt, amit Samu fekete szemei közt hagytunk. Hiányzik, amit a 47 kicsi kéz produkált, az éles hangjuk, a Szilveszter kacagása, Brian gödröcskéi, Sikirou látogatása, hiányzik az utca, az a sok ember, a köszöntések, a szia Ríka, Krikka, Réékaa, Kikk és mindenféle másik megnevezés, ami Réka próbált lenni. A madame, a bonsoir, még akkor is, ha az este csupa szolidaritásból egy édes pincérlány franciul szolgált ki. 




Itthon nagyon jó, itthon a legjobb, de amióta itthon vagyunk, folyton csak hajtunk, sokszor azt sem tudom, hova csak megyünk előre. Minden rohanásom közt eszembe jut Samu, például március 15-én, amikor Petőfit koszorúztam, akkor arra gondoltam, hogy, ha Samu sírna és simán kiállnék a sorból és énekelném neki a maros-székit. Amikor Bíborka hatalmas kék szemeibe nézek, olyan mintha Samut látnám, pedig a két baba ég és föld, legalábbis bőrszín ügyileg. Valamikor a legelején bementem az egy eurós boltba valami haj pakolást venni, az ajtóval szemben a lufik százasával voltak csomagolva, szinte kicurikkoltam a boltból, láttam a sok kicsi fekete kezet és fehér tenyeret, amint a lufi után nyúltak és, ami az utolsó két hétben már elfogyott. Középiskolásoknak, 12 éveseknek, sőt még egy negyedik osztályban is beszélünk Attilával Afrikáról, a mi Afrikánkról. És a hallgatóságunk olyan kérdéseket tett fel, ami nagyon sok mindent elindított bennem. Egy kisfiú azt kérdezte tőlem, hogy mennyire visszamaradottak?! Ha akkor és ott körülnéztem az osztályban, láttam, hogy mindamellett, hogy az osztályterem minden jóval fel van szerelve, világos, meleg, és, hogy minden konnektorban még elosztó van, hogy minden gyerek tölthesse a már lemerült telefonját, akkor megdöbbentem, hogy az én osztályomban még áram sem volt és, hogy mennyire nem voltak a gyerekeimnek eszközei, nem volt színes tolltartó, tízórais doboz és termós palack, az én gyermekeim valószínű, hogy projektort sem láttak soha, nemhogy oktató rajzfilmet. Szóval igen, nagyon visszamaradottak. Erre a kisfiú válasza az volt, hogy „igen ám de lelkikében lehet, ha nem olyan ködösek, mint mi.” Azt hiszem rá is tapintott a lényegre, merthogy valóban nem olyan ködösek, mint mi, nálunk sokkal egyszerűbbek és ez az egyszerűség is hiányzik.

Pénteken egy gyönyörű szalagavatóra voltam hivatalos, nagykorúvá váltak a középiskolások. Közel 70-en, akik hatalmas fehér ruhákban járták a keringőt szintén csinos párjukkal. Mesébe illő volt és olyan, amilyen Beninben soha nem lesz. Mi átvettük ezt a szokást nyugatról, ám nekik sosem lesz lehetőségük átvenni, legalábbis nem a következő 200 évben. Nincs is ezzel semmi baj, visszatekintve én nagyon büszke vagyok rájuk és meseszépnek tartom őket is a felcsavart szoknyájukkal, a nagyon rövidre vágott vagy éppen műhajukkal. Meseszép a fekete bőrük és fehér csillogó fogsoruk, minden a maga egyszerűségében lett gyönyörű, csak mindent szívvel kell nézni. A bemutatóink alatt azt a következtetést hoztam magamnak, sőt arra is kértem a gyerekeket, hogy Afrikára és az ottani emberekre, mindig szívvel nézzenek, mindig szívvel próbálják meg szemlélni a világot és a világ minden szépségét és minden romlottságát, hogy aztán szívvel tudják gyarapítani a szépséget és szívvel tudjanak segíteni a romlottság ellen.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése